Csányi Vilmos etológus, az akadémia rendes tagja, az ELTE Etológiai Tanszékének egyetemi tanára, a Magyar Etológiai Társaság tiszteletbeli elnöke.
1935-ben született Budapesten, 1958-ban végzett az ELTÉ-n kutatóvegyészként. 1965-ben védte meg kandidátusi disszertációját, 1970-ben lett a biológiai tudományok doktora.
Etológiát, humánetológiát és evolúciós rendszerelméletet tanít. Kutatási területe az állati és emberi viselkedés, valamint a biológiai és a kulturális evolúció kérdései.

... Az emberi csoportokat az állati csoportoktól egy jellegzetes kettősség különbözteti meg. Az emberi csoport autonóm individuumként jelenik meg, tervekkel, célokkal, saját identitással és gondolkodással, és ettől elválaszthatatlanul mindezen tulajdonságok belső differenciálódásával, tehát a csoporttagok egyéni szerepeivel, funkcióival, kooperáló akcióival, önálló, személyes gondolkodásával. Az állati elme izolált, egyéni tapasztalatain elgondolkodhat ugyan, de minden ismerete kizárólag a saját tevékenységéből származik. Az emberi kultúra tagja a nyelv, a tárgyak, a szokások révén állandó kapcsolatban van a csoportja magasabb szintű akció- és gondolkodási folyamataival. Tehát használhatja mások tapasztalatait, akár generációkra visszamenőleg is, de minden csoportgondolatot, csoportakciót saját maga is feldolgoz a maga egyéni elméjében, és a feldolgozás, az egyéni gazdálkodás eredménye a kommunikáció révén visszahat a csoportelmére. Ez az organizáció egyébként feltűnően hasonlít az agy és a neuronok közötti kapcsolatrendszerre.

Érdemes visszautalni az emberi evolúció szelekciós mechanizmusaira. Amilyen mértékben kifejlődött a csoportorganizmus, olyan mértékben változtak meg a szelekció feltételei. Ezek egyfajta stabilizáló individuális szelekció mellett egyre inkább azokat az emberi tulajdonságokat érintették, amelyek a csoportorganizmus minél hatékonyabb működését szolgálták. Az evolúció során minden olyan esetben, amikor megindult valamiféle individualitás kifejlődése, azonnal beindultak a megfelelő szelekciós mechanizmusok, és ezt a kezdetben esetleg csak egészen kismértékű szerveződést új, magasabb szerveződési szintre emelték. Így keletkeztek a sejtek és az organizmusok is.

Ha a viselkedési komplexben, az evolúciós folyamat végén megjelent új biológiai tulajdonságokat az emberi individuum, az egyén és a csoport közötti viszony szempontjából vizsgáljuk, azt állapíthatjuk meg, hogy lényegében öt döntő változás történt:

1. Közös eszmék
Az ember elfogadja, kívánja csoportja identitását, kritika nélkül hisz a csoportja „globális” eszméiben, valamely mítoszban, vallásban, ideológiában, identitást kifejező kultúrában. Ez lényegében megfelel az emberi moralitás megjelenésének.

2. Közös akciók
A második változás az, hogy az ember képes lesz a csoportjához tartozókkal közös akciók végzésére, magas rendű, kiegészítő kooperációra abban a keretben, amelyet a globális eszmék meghatároznak.

3. Közös konstrukció
A harmadik változás az első kettő szerves kiegészítője: a globális eszmék és a globálisan vezérelt akciók folyamatosan „lokális”, egyedi, érzelmi és racionális analízis alatt állanak, amelynek eredményei folyamatosan visszatáplálódnak a globális szintre. Így lesz az egyén egyidejűleg létrehozója és elszenvedője a csoportja által adott szociális realitásnak.

4. Hűség
A negyedik változás az, hogy eltérően az állatoktól, az ember hűséges a csoportjához, hajlandó a csoport érdekében az egyéni és genetikai érdekeivel esetleg szöges ellentétben álló magatartásra, képes lesz önfeláldozásra.

5. Transzformáció
Az előbbi négy változás teszi lehetővé az ötödiket: a transzformációt, a csoportot alkotó emberekből egy új entitás, egy új létező, a magasan szervezett önálló csoportorganizmus kialakulását. ...
                                                                      Forrás: www.sulinet.hu

... A legőrültebb dolog azonban az, hogy a kitalációkkal nem elégszik meg, hanem mindjárt meg is akarja csinálni. Különböző anyagokból tárgyakat, szerszámokat, gépeket hoz létre elképzelhetetlen mennyiségben, és azután ezekről is mindenféle eszébe jut, amit szívesen elmesél. A legtöbb tárgynak csupán az az egyedüli értelme, ha ezt a szót szabad a tárgyakkal kapcsolatban használni, hogy valakié legyen, hogy birtokolni lehessen, legfőképpen gyűjteni, mutogatni, venni, eladni, cserélni. A beszéd és a tárgy konstrukciók egymást serkentő körfolyamatának az lett az eredménye, hogy a tárgyak mint új, képtelen fajok egyedei benépesítették a földet, kiszorították jó részéről a bioszférát és lakóit, sőt ma már az embernek magának is csak pici lyukak jutnak egy-egy rosszul konstruált beton-tákolmányban.

Hova vezet ez?

Súlyosbítja a helyzetet a szabály-követés esztelen tulajdonsága. Az állat mindig érzi, tudja, hogy számára mi a jó, és cselekedeteit ez határozza meg. Nem így az ember. Kitalál valami baromságot arról, hogy egy adott esetben hogyan kell eljárni, ami esetleg akkor és éppen ott némi hasznot hajt egy csoportnak, vagy talán csak lehet róla beszélni, és a többi bolond ezt azonnal szabály-nak tekinti, lehet, hogy ők maguk sohasem jöttek volna rá a kitalációra, de ész nélkül másolják, a szabály utasításait megtartják. Szabály szerint élik életüket, építik házukat, nevelik gyermekeiket, még akkor is, ha a körülmények már rég megváltoztak. Valaki például istent talált ki, amit senki se látott, és még sok száz generációval utána is azt hiszik, hogy van isten, vannak ördögök, van kezdet és van vég, mert a régi szabály-ok ezt állítják. A sok régi, elavult szabály-t pedig tradíciónak tekintik, és gondosan őrzik, nehogy véletlenül megváltozzék. Ez a tradíciókövetés legalább akkora bolondéria, mint az ellenkezője, amikor új, kipróbálatlan haszontalanságokat gondolnak ki, és azonnal alkalmazni kezdik. Ezt nevezik reformnak, haladásnak, modernnek. "Ami új, az jobb", hirdetik ezt az evolúciós és logikai képtelenséget. Képtelenek belátni, hogy mindkét bolondéria pusztulásukhoz vezet, vagy azért, mert a régi szabály-ok az új helyzetben már nem megfelelőek, vagy azért, mert a hirtelenében kigondolt új nem biztos, hogy beválik.
Az ember, aki szerényen sapiensnek, bölcsnek nevezi magát, noha bolondok bolondja, képtelen korlátozni populációjának méreteit, képtelen megakadályozni a haszontalannak ítélt anyagok felhalmozódását, képtelen alacsony szinten tartani az energiafelhasználását, és képtelen békésen együtt élni a bioszférával, amelyből vétetett.

Ki fogja ráhúzni a jól megérdemelt kényszerzubbonyt?  És mikor?

Csányi Vilmos:
 
Kivel lehet még beszélgetni?

A fajok közötti kommunikáció problémája, különös tekintettel az ember-kutya kapcsolatra

... Ma még nem teljesen világos, hogy milyen mechanizmusok tették lehetővé, hogy az őskutya viselkedése "feldarabolódott", a mi szempontunkból azonban a jelenség maga az érdekes, hiszen ez jelenti a továbblépéshez szükséges alapot. Egyrészt feltehető, hogy a kutya esetében a végső viselkedési formák megjelenésében sokkal nagyobb szerepe van a környezetnek, másrészt az állítás fordítottja is igaz, a kutya viselkedése sokkal érzékenyebb lesz a környezeti hatásokra. A korábbiakban elmondottak értelmében tehát a kutya egy olyan magatartáselem-készlettel rendelkezik, amelynek elemei között csak nagyon gyenge (sok esetben persze fajtától függő mértékben) előre meghatározott kapcsolat van. Az egyed szempontjából ez azt jelenti, hogy a helyzettől függően tág határok között képes alkalmazkodni az emberi szociális közösséghez. Ebből következően a kutya-ember kommunikációban nemcsak az ember rendelkezik variábilis jelrendszerrel, hanem a kutya is.

A kutya viselkedésének variabilitása megnövelte az egyediség fontosságát kutya-gazda viszonylatban, ami azt jelenti, hogy a közös élet során a kutya és gazda (gazdák) között egyedi ritualizáció révén olyan kommunikációs kapcsolat jön létre, amely megőrzi rugalmasságát az időben, s melynek kibontakozása során egyes jelek "elveszthetők" vagy éppen új jelek alakíthatók ki. Mindehhez "mindössze" az szükséges, hogy a kutya és az ember közös szociális térben tevékenykedjen.
Végezetül álljon itt egy példa arra, hogy a kutya mennyire könnyen képes a közös szociális térben való kommunikációra és együttműködésre. Kubinyi Enikő és Virányi Zsófia fiatal, szocializált farkasok és kutyák viselkedését hasonlította össze egy ún. gátolt problémamegoldási helyzetben. A feladat lényege, hogy az állatok először egy olyan feladatot kapnak, amelyet könnyen elsajátíthatnak (például egy madzagot kell kihúzni a ketrecből, amelynek a végén egy darabka hús van), aztán a helyzetet úgy változtatjuk, hogy a feladatot ne lehessen megoldani (a madzag végét az állat számára láthatatlanul hozzákötözzük a rácshoz). E "gátolt" teszt során a farkasok mindenképpen maguk szerették volna megoldani a problémát, azaz minden ügyességüket felhasználva, kitartóan igyekeznek megszerezni a jutalmat.

A kutyák viszont egy alternatív szociális stratégiát választanak: ha nem válik be a szokásos módszer, elkezdenek az emberre nézegetni. Elképzelésünk szerint ez a magatartásforma képezheti az emberrel való kommunikáció alapjait, hiszen az ember is a szemkontaktus felvételével kezdeményez kommunikatív interakciót. Ezzel a kutyák teljesítik a fajközi kommunikáció harmadik feltételét, amennyiben kifejezik szándékukat a kommunikációra (lásd még Miklósi et al., 2003). Végezetül érdemes hozzátenni, hogy a kommunikáció csak az egyik fontos aspektusa a kutya-ember kapcsolatnak. A csoportban való hatékony együttműködés, amelyet bizonyos értelemben nevezhetünk szociális megértésnek is, számos más, további mechanizmuson is alapszik, mint a kötődés, figyelmiállapot-felismerés, szociális tanulás, szabály-követés és kooperáció.

... A vakvezető kutyákat több hónapig tanítják arra, hogy a forgalmas utcán, járműveken hogyan segítsék a vak embert.

Amikor gazdájukkal összeszoknak, szépen mérhető, mennyire sajátították el a tanultakat. Megállnak a járdaszegélynél, jelzik, ha akadály vagy jármű közeledése fenyegeti a gazda biztonságát, stb.

Mi arra voltunk kíváncsiak, hogyan vezetnek a nagyon régen, mondjuk 4-5 éve kiképzett kutyák, tehát azok, amelyek már jól összeszoktak a gazdájukkal, és rutinból vezetnek. Kiderült, hogy ezek az állatok alig tartottak meg valamit az iskolában tanultakból, de nagyon hatékonyan, gyorsan és biztonságosan vezetik gazdájukat. Sok száz órányi videófelvételt vizsgáltunk át, és kíváncsian kerestük az "öreg" kutyák titkát. Csak nagy sokára derült ki, hogy miről van szó: a vakok is elég jól kiismerik magukat az utcán, és sokféle csatornán át kapnak jelzéseket (az utca zaja, sőt a házfalakról sugárzó hő is segíti a tájékozódásukat).

Persze, minthogy látásuk korlátozott, a távolban zajló eseményekről nincs tudomásuk. Ehhez kell a kutya. Első pillantásra csupán annyit látni, hogy a vak gazda és a tapasztalt kutya gyorsan halad a forgalmas utcán. Tevékenységük finomabb elemzése azonban azt mutatta, hogy felváltva vezetnek: hol a gazda, hol a kutya dönt arról, menjenek-e, vagy megálljanak, netán forduljanak. A döntés tehát felváltva hárul a kutyára és a gazdára.

A kutya képes arra, hogy átengedje a gazdának a döntést. Ez még nem volna nagy csoda, de képes ezt határozottan vissza is venni, ha úgy látja, hogy erre van szükség.

Az akció irányítása váltakozva kerül a két együttműködő kezébe, és éppen ez a komplementer kooperáció sajátsága. Ma úgy tudjuk, hogy a kutya az egyetlen olyan állat, amely képes az emberhez hasonló módon részt venni kooperációs feladatban...

...Amint a nap felkel, a csimpánzok elindulnak táplálkozni, de többnyire egyedül, vagy csak kisebb csoportokban, mert igen mohók, és ha valami jó falat nem található nagy bőségben, akkor ha többen találnak rá, abból bizony agresszió és verekedés lesz. A csimpánzok nem osztják meg egymással a táplálékukat - az anyák ebben természetesen kivételek. Még a gyakori vadászat eredményét sem osztják el a résztvevők között, csupán az, aki a hajsza végén a zsákmányt elkapta - varacskos disznó malacát, kölyök páviánt vagy más majomfélét - igyekszik ugyan gyorsan egy nehezen hozzáférhető fára mászni a zsákmánnyal, de eltűri, hogy a hajsza résztvevői egy-egy darabot, szárnyat-combot lecsípjenek belőle. Ez nem vált ki belőlük agressziót. Ezt az etológusok más állatfajokkal összehasonlítva nagyon békés, szociális viselkedésnek tekintik. (Potyatűrés)

Ha már mindenki jóllakott, úgy délfelé, elkezdik egymás társaságát keresni. Tele a pocak, jöhetnek az ismerősök. Ilyenkor az összetalálkozók tízen-tizenöten letelepszenek, kurkásszák egymást, keresik a szexuális partnert, játszanak a kölykökkel, múlatják az időt. A békés társaságnak azután előbb-utóbb valami konfliktus vet véget. A hímek könnyen kapnak dührohamot apró sérelmekért, és aki elől van a rangsorban, alaposan elnáspángolhatja a rangsor alsóbb helyen lévőket. De - és ez nagyon fontos, mert az emberen és a csimpánzon meg a bonobókon kívül semmilyen majomfélénél nem fordul el - a győztes hím a verekedés végén körbejár, és a sivalkodó nőstényeket, kölykeiket féltő anyákat, fiatal hímeket igyekszik megnyugtatni, megbékíteni. Kezét a fejükre, vállukra helyezve nyugalmat, békét ígér mindenkinek, amíg persze az elképzelése szerinti rend fennáll. A csimpánz csapatnak fontos a belső nyugalom. A primatológusok ezért az említett három fajt békeszerető fajoknak nevezik (Chance 1977)....

Röviden összefoglalva az eddigieket megállapíthatjuk, hogy a legközelebbi rokonaink, a csimpánzok és a bonobó-k nagytestű, erős állatok, ha csapatban vannak, kevés félnivalójuk van a ragadozóktól. A csapat akkora területet foglal el és véd meg, amelyen mindenki egyedül vagy néhányan együtt keresgélve megtalálja napi táplálékszükségletüket. A csoportokon belül a táplálékért nagy a vetélkedés, sok az agresszió, ez szétteríti a csapatot, de hosszú békés periódusok is vannak, ha jóllaktak keresik egymás társaságát. A csoport tevékenységét a csimpánzoknál a hímek, a bonobó-knál sokkal inkább a nőstények szabják meg. ...    
                                                                            Forrás: www.mindentudas.hu/csanyi

Csányi Vilmos etológus honlapja: www.vilmos.csanyi.net

Csányi Vilmos professzor úr mintegy harminc könyvet írt, közöttük az etológia egyetemi tankönyvét, tudományos publikációinak száma 200 körül van.

Csányi Vilmos néhány könyve: