|
Élénk
derültség a borban
Valahol a nyíri homokon, hol a szőke bor és a barna
menyecskék teremnek, lakik nekem egy atyámfia, aki
ragaszkodik ahhoz, hogy egy ősnőmet az ő egyik őse 1192-ben
nőül vette, s mi ezen a réven rokonok vagyunk.
Én nem tudom, hogy áll ez a dolog, mert a Lidérc-naptárt,
melybe családi feljegyzéseimet tenni szoktam, a nyáron
elvesztettem, egyéb okmányaim pedig nincsenek; de akárhogy
áll is, a rokonságot én is tartom, annál az egyszerű
gazdasági elvnél fogva, mert az rám nézve gazdasági
előnyökkel jár.
Tisztelt rokonom ugyanis (most kezdek emlékezni, hogy őseink
kérdéses házassága 1436 táján történt) minden ősszel egy
hektoliter bort szokott nekem ajándékba küldeni.
A szokás jó, s ha én tanár volnék, az iskolában követendő
példa gyanánt állítanám az ifjúság elé. De a tanárok örökké
csak olyan példákat hoznak fel, hogy valaki a vízbe ugrik, s
egy másik ember saját élete kockáztatásával kimenti. Az
ilyet aztán agyba-főbe dicsérik, ellenben a borküldő
emberbarátokról mély hallgatás van az egész vonalon.
A bor tehát szerencsésen megérkezett. A kiváltása rendesen
egy kis bajjal jár, mert míg az ember a ráeső vámot, adót,
akciszt kifizeti és a pénzügyőrök bizalmatlanságát legyőzi,
többnyire beletelik egypár nap.
Mikor a bor már otthon volt, a szállítólevélen a következő
megjegyzést vettem észre:
A bor földerítése szükségesnek mutatkozik
Mi az ördög! Ez még eddig sohasem fordult elő. Hát a nyári
borok az idén szomorúbbak, mint máskor? Hogyan kell vajon a
szomorú bort földeríteni? Nagy kérdés olyan ember előtt, aki
inkább önmagát szokta a borral földeríteni.
Ekkor eszembe jutott, hogy van nekem a műegyetemen egy jó
barátom, aki a bor kémiájával foglalkozik. Ez biztosan
tudja, hogyan kell a bort földeríteni.
Kémikus barátom, amikor benyitottam a laboratóriumába, éppen
azzal foglalkozott, hogy gázlángon szalonnát pirított. Azon
kezdtem tűnődni, hogy miképp szolgálja a pirított szalonna a
kémia céljait. Miközben ezen tűnődtem, kémikus barátom
nyugodtan megette a szalonnát. Tehát nem a kémiát szolgálja,
hanem a kémikus önfenntartási ösztönét elégíti ki.
Miközben csevegtünk (mert bármit mondanak a komikusok: a
kémikusokkal is lehet csevegni), úgy odavetőleg
megkérdeztem, hogyan kell a bort földeríteni?
- Vizahólyaggal.
- Bravó. Tehát vizahólyaggal? Hogy is nem jutott mindjárt az
eszembe? Pedig gondolhattam volna. - Oly természetes képet
vágtam a vizahólyaghoz, mintha legjobb barátaim közé
tartoznék. Pedig szavamra, először hallottam, hogy a vizának
hólyagja van. Szegény viza!
Röstelltem bővebben kérdezősködni, mert a tudósok hamar
kinevetik a laikus embert. Siettem a legelső
fűszerkereskedésbe és határozott hangon vizahólyagot kértem.
- Barnát vagy szürkét parancsol?
Különös. Hát kétféle színe van a vizahólyagnak? Mi mindenre
rá nem jön az ember!
- Barnát kérek. (Talán szürkét kellett volna mondanom.)
- Mennyiért parancsol?
Mennyiért? Különös kérdés. És fogas kérdés. Ez az ember most
rá fog jönni, hogy én sohasem vásároltam még vizahólyagot.
Azt fogja gondolni. hogy eddig oly szegény voltam, hogy még
vizahólyagra sem tellett, s most egyszerre fölvitte az Isten
a dolgomat.
- Öt forintért adjon - feleltem némi habozás után.
- Igenis.
Nem bámult. Úgy látszik, eltaláltam a helyes mértéket, s
mások is ennyiért szoktak venni.
A vizahólyagot gondosan becsomagolta, s én oly büszkén
vittem haza, mint a gazda, aki egy óriás cséplőgépet vett.
Otthon kiraktam az asztalra, olyan volt, mint az ostya, ha
nem tudtam volna biztosan, hogy vizahólyag, sohase találtam
volna ki, hogy vizahólyag. A gyerekeknek is szabad volt
megnézni, kivéve a Gyurit, aki nem tanulta meg a leckét. Nőm
áhítattal nézte s nagy kék szemét bizalommal szegezne rám,
szólt:
- Hogy kell ezt használni?
- Oh, nagyon egyszerű. Beleteszem a borba és benne hagyom.
S attól földerül?
- A legélénkebb derültségbe, zajos, hosszan tartó derültségbe fog
esni. Olyan lesz, mint a színarany.
És a gyermekek nagy ellenkezése közt levittem a pincébe és
beletettem a borba. (A gyerekeket csak azzal tudtam
elhallgattatni, hogy majd írok a Jézuskának, hogy hozzon
karácsonyra vizahólyagot.)
Egy hétig csönd volt. Feléje sem néztem a pincének.
Elképzeltem, hogy derül azóta az én derék borom. Azóta talán
már az oldalát fogja nevettében.
Egy hét múlva lementem, csapra ütöttem és elkezdtem a bort
üvegekbe lefejteni.
A bor tiszta volt és nyúlós. Nem mondhatom; hegy ecetes lett
volna. De nyúlós volt, mint a méz. Ha a mézben ez volna a
főtulajdonság, az én borom méznek kitűnő lett volna. Úgy
nyúlt, hogy telegráfdrótnak ki lehetett volna húzni két
oszlop között. Azt hiszem, aszfaltnak is jó lett volna, mert
a napon megkeményedett volna. Sőt úgy láttam, hogy malternek
is jó, téglák összeragasztására. Csak éppen inni nem
lehetett.
Különös egy bor, melynek százféle jó tulajdonsága van, s
csak az ihatóságia hiányzik.
Csüggedten vonultam föl a pincéből s az asszonynak
bevallottam mindent. Az nem baj, ha az ember otthon szamár,
csak a külvilág előtt őrizze meg az oroszlánbőrt. Az
asszony nagyon sajnálta a bort, a gyerekek még jobban a
vizahólyagot.
Elhatároztuk, hogy a bort a házmesternek adjuk. A lakóra
nézve ugyanis fontosabb, ha a házmesterrel áll jó lábon,
mint a háziúrral. De éppen ezen jó láb érdesében azt is
elhatároztam, hogy zsákban nem árulok macskát, vagyis
mindent elmondok a házfelügyelőnek.
- Nézze, házmester úr, száz liter bort akarok magának ajándékba
adni.
A házmester megdöbbenve nézett rám, s távozni kezdett. Megfogtam,
nehogy a mentőknek telefonáljon, mert láttam, hogy bolondnak
tart.
- Megálljon. Egy kis hibája van annak a bornak, amin én nem tudok
segíteni.
- Mi az?
- A pincében megnyúlósodott.
- Más baja nincs?
- Esküszöm, hogy nincs.
- Köszönöm, nagyságos úr, nagyon szívesen elfogadom.
- Mit fog vele csinálni?
- Nincs annál egyszerűbb dolog a világon; Földerítem vizahólyaggal.
Hahaha! Nevetett bennem egy belső hang. Ez még csak a vizahólyagnál
tart. Képzelem, milyen képet fog az a szegény bor vágni, ha
még vizahólyagot tesznek bele. Milyen kása lesz belőle! Nem
is kása, hanem csokoládé. Fejszével fogják szétvagdalni.
Hahaha!
A házmester elvitte a bort, én pedig megfeledkeztem róla.
A feleségem elment a színházba, én meg a lakásunkkal szemben
levő kocsmában vacsoráltam. Az ételekről nem beszélek.
Dühöngött bennük a margarin, és tombolt az amerikai zsír. De
a bora pompás.
- Hogy ennek a bornak literje?
- Ötven krajcár.
- Nem adhatna belőle nekem egy fél hektolitert?
- Sajnálom, az egész készletem csak egy hektoliter volt, s most már
csak hetven liter van belőle. De ha úgy ízlik, tíz litert
adhatok.
Azonnal kifizettem és hazaszállíttattam:
- Hát ahonnan maga vette, onnan nem kaphatnék?
- Azt uraságod könnyebben megtudhatja, mert az ön házmesterétől
vettem.
Az ostoba! Nekem nem szól semmit, hogy ilyen jó
borforrásokat ismer. Pedig tőle biztosan olcsóbban
megkapnám, mint a vendéglőstől.
Rá is ripakodtam a házmesterre még az este. Nagy szemeket
meresztett rám.
- Oh, nagyságos úr, bocsásson meg, én az ön borát adtam el harminc
krajcárjával. Nagy az adó és a gyermekeknek az étvágya.
Most már én meresztettem nagy szemeket rá. Tehát én adót,
akciszt, vámot fizettem, egy vagyont fektettem vizahólyagba,
csak azért, hogy végül drága pénzen megihassam a saját
boromat.
Az egész dologban csak az bosszantott, hogy vagy egy hónap múlva,
mikor az említett fűszerkereskedés előtt elmentem, a
tulajdonos kiszaladt és utánam kiáltott:
- Nagyságos úr, friss vizahólyag érkezett!
Nem felejtette el, hogy én nála öt forintért vettem
vizahólyagot! Ügy látszik, ekkora tömeg vizahólyagot még
soha nem vett senki.
A vizahólyagvásárlás terén elértem a világrekordot Bejövök a
kereskedelmi és iparkamara évi jelentésébe! Sőt talán a
történelembe is. S a vizahólyag iparűzői deputációt fognak
küldeni a temetésemre, s szónokuk ki fogja jelenteni, hogy
az én halálom pótolhatatlan veszteség az ipartestületre
nézve!
És én még akkor sem fogom tudni, hogy a vizahólyagnak mi
köze a bor földerítéséhez.
Sipulusz
- Rákosi Viktor |
