Óvári Győző 1923. november 17-én, Nagykanizsán született. Gépészmérnöki diplomáját 1950-ben szerezte meg a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ezt követően az ORION Gyárban dolgozott, majd 1956 elejétől a Művelődésügyi Minisztérium Terv- és Beruházási Osztályára került. Itt ismerkedett meg az ország színházhálózatának gondjaival, melyeket élete végéig sajátjának tekintett.
Óvári Győző 1958 októberétől a  Vígszínház  főmérnöke. Az előrelátó, jól szervezett, pontos munkát mindig többre becsülte a kapkodó, idegőrlő "művészi" rögtönzéseknél. Mintaszerű műszaki gárdát válogatott és nevelt ki a Vígszínházban. Munkatársaival megértő, magával szemben követelő volt. Irodájának ajtaja mindenki előtt nyitva állt...

Tudásvágya, szorgalma és lelkiismeretes, precíz munkája folytán a napi színházi feladatok elvégzésén túl hamarosan a színháztechnika nagy tudású ismerője lett. Tekintélyét tudásával, fáradhatatlan munkabírásával, megbízhatóságával, és az igaz ügyekért való kiállással, személyes példamutatással érdemelte ki.

Az MSzSz Elnökség Központi Vezetőségének tagja, a Mérnök Műszaki Tanács titkára, a Felsőfokú Színházi Műszaki Vezetőképző tanára, az OPAKFI Színháztechnikai Szakosztályának alapító tagja, a Színháztechnikai Fórum szerkesztőbizottságának oszlopa volt. Szakmai elhivatottsággal igyekezett hasznosítani tudását, tapasztalatait. A szakszervezet keretében a színházi munkavédelem elfogulatlan úttörője, átfogó ismereteivel, nagy tapasztalatával számos rendelet, szabvány készítője. Önzetlen munkájáért 1975-ben a "Szakszervezeti Munkáért" kitüntetés ezüst fokozatát kapja. Előkészíti és kidolgozza a színházi műszakiak tovább képzését, a Főiskolán a Színháztechnika, Tűzvédelem tárgyak oktatója. Lelkesen részt vett a Színháztechnikai Szakosztály megalakításában, sokáig annak vezetőségi tagja. 1975-ben, a szegedi II. Színháztechnikai Napokon elhangzott referátuma évtizedekre programot adott a szakmai feladatok megoldására. 1980-ban munkájának elismeréséül a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntetik ki.
Váratlanul ragadta el tőlünk a halál.

Nagy embert vesztettünk el, aki mindig szerénysége mögé rejtőzött, ezért élete során méltatlanul kevés elismerésben részesült. Ezt már - sajnos - nem tudjuk pótolni, de becsületes embersége, szakmai munkássága, baráti kollegialitása legyen példa mindannyiunk számára!
                                                                Szabó-Jilek Iván - Színháztechnikai Fórum 1981. december

Kiváltság nélkül

Sokszor elhangzott közhely, hogy a színházak mélyén, a díszletek mögött, a fényszóróktól megvilágítatlanul él, dolgozik, alkot egy láthatatlan erő, a színpadok névtelen, kiváltság nélküli munkásserege. A lírai riportokon túl számunkra mind keményebb realitás ennek a seregnek a fogyatkozása, egyre csökkenő vonzereje. Jönnek, és mennek messze - a "giz-gazokat" csak itt érzik; jöttük iránya máshová vezet. Néha már-már úgy tűnik, hogy semmivé olvad ez a csoport, hogy este "nem megy föl a függöny", hogy nem lesz, aki két kezét, munkaerejét adja a színházművészet technikai szolgálatához. Elfogyott, elvékonyodott a színházat egész életével szolgáló műszaki réteg.

Mi az oka az évek óta tartó regressziónak?
 Ezt a jelenséget is társadalmi-gazdasági környezetébe helyezve kell vizsgálnunk.
Népgazdaságunk jellemzője a munkaerőínség. A valós, vagy mesterséges hiány megnövelte és szétterítette a keresletet, a munkahelyválaszték óriási. Másik jellemző a munka-körülmények alapvető javulása. Az általános 48 órás, heti egy szabad vasárnapos beosztás mellett megjelent a csökkentett munkaidő, a szabad szombatok elterjedése, a nehéz fizikai munka kiiktatása.
Ennek eredményeképpen a társadalom átállt a pihentebb ember megnövekedett szabadideje jó felhasználásának, a felüdülési és továbbtanulási vagy önművelési lehetőségek növelésének útjára.

 Az általános javulás lehetővé, a munkaerőínség kényszerűvé tette a vállalatok zöme számára, hogy egyre több kedvezménnyel és juttatással tegyék vonzóvá üresen álló munkahelyeiket.

Gazdasági struktúrájuk viszont csábítóbb jövedelmi színvonal kialakítására adott módot. Ahol pedig a szokásostól eltérő munkaidő beosztásra' - második, harmadik műszakra - van szükség, ott ezt különjuttatással honorálják. Hol állnak ebben a társadalmi-gazdasági környezetben a színházak - a színpadi műszak vonatkozásában? A hiány itt is jelentkezik, a munkaerő kereslet fennáll.

Mit ajánl a színház? Egy ma már túlhaladott életformát. Osztott és egyenlőtlen munkaidőt, vagy helyette reggeltől éjszakáig tartó túlórázást heteken, hónapokon keresztül. Elmaradt szabadnapokat, ki nem adható szabad szombatokat, egyre növekvő elfoglaltságot tervszerűtlen beosztásban. Változatlanul nehéz fizikai munkát. Ennek visszahatásaként gyorsan tovaröppenő vándormadarakat, a "köznapok ütése" alatt megfáradt ott maradókat, akiknek nincs magánéletük, nincs művelődési lehetőségük, akik nem bírják ki, hogy ne igyanak pálinkát és kávét. "Életük ég, már sistereg", munkafegyelmüket, pontos munkájukat már nehéz megkövetelni, mert ugyan mit tudunk érte nyújtani. Kedvezmények, juttatások?
Az intézményi szerkezet alig nyújt alapot ilyenek finanszírozására.
Bölcsödét, óvodát, üdülőt nem tud fenntartani, lakást alig-alig tud juttatni a színházi kisüzem. Szórakozást nyújtó klubja zömének nincs, szervezett közösségi élet nem lehetséges, se pénz, se idő nincs rá. Az iskoláztatási, továbbtanulási lehetőség minimális.

Mit ajánl a színház? Még a színházi műszakiak képzésére szervezett tanfolyamok látogatását is csak nagy mulasztásokkal teszi lehetővé a fokozott igénybevétel. Ezzel az igénybevétellel viszont soha nem tudja arányba hozni a kereseteket a színházak mostani konstrukciója.
Mit vár ma a színház a műszakitól ebben a konstrukcióban? Azt, hogy személyes érdekeit félretéve, csak a színháznak éljen. Tűrje a reggeltől éjszakáig tartó benn léteket, mindig készen álljon - tervszerűtlenül is - a munkára, melynek nem alkotó részese, csak öntudatlan - és tudatlan - szolgája. Ne legyen se családja, se magánélete, se egyéni problémája, se közös igénye. Mondjon le a társadalmi kapcsolatokról, a közösségi tennivalókról. De azért legyen iskolázott és jó modorú, józan életű és fegyelmezett. Legyen kiváló, de ne legyen kiváltsága. Mindezt a színház iránti szeretetből kell tennie. - Hamis igény ez, hamis az érvelés, ezért nem rezonál rá a munkát igénylők sokasága. A színház működtetése nem elemi csapás, nem árvíz és nem háború. Becsületes, pontos és lelkes segítőkre van szüksége, de nem áldozatokra, nem a rendkívüli napok hőseire. Az együttalkotók egy kicsiny seregére, amelyet el tud tartani tisztességgel az ország úgy, mint a többi milliókat, akiktől nem kívánja az újjáépítés éjt nappallá tevő éhező és didergő nekifeszülését, csak a mindenkire kötelező tisztességes munkát. Amelyet alkotótársként becsülni és megfizetni kell, amelyért színvonalas emberi életmód jár cserébe.

Mi a megoldás? Sok éven át, sokszor elmondtuk, talán most odafigyelnek az illetékesek: közelebb kell vinni a műszakiak egész életvitelét a mindennapok dolgozói életformájához.
A munkaidőt csökkenteni kell. Nem formálisan, hanem ténylegesen. Azonos feladatra több munkaerő beállításával, egymást váltó szolgálati rendszerben. Ha vannak is hosszú munkanapok, ezeket félnapok, szabad esték, szabad napok válthassák. Ellentmondásosnak tűnik a több munkaerő igénye a mai munkaerőhiányos időkben. A színháznál a növelt létszám mégis pozitív visszacsatolásként működik: minden többletlétszám növeli a vállalkozók számát, mert csökkenti a kedvezőtlen igénybevételt, ennek taszító hatását. De az első lépésre áldozni kell: előbb létszámot kell növelni, csak azután nő a vonzerő.
Az általánostól eltérő munkaidőt - az esti, szombati, vasárnapi munkát - külön juttatással, pótlékkal kell honorálni, a teljesítéssel arányos mértékben.
Csökkenteni kell a fizikai igénybevétel súlyát a munka gépesítésével, kisgépesítésével, következetes szervezeti, technológiai intézkedésekkel.
Értelmessé kell tenni a munkát azzal, hogy nem vakon végeztetik, hozzá nem értő, arcnélküli munkaerőkkel, hanem egyre képzettebb, kiművelt emberfők - egyenrangú társként elfogadott - csapatával alkotnak együtt a művészek. Csak ez az együttmunkálkodás teheti megint vonzóvá a sokaság fia számára a színház légkörét, nehézségekben is örömet hozó feladatait.

A megváltozott körülmények között a műszakiak egyenrangú társnak mai emberként is megmaradnak a színháznál. Az ilyen alkotótársak ismét "beforrnak a rabul-ejtő résbe". Miközben nem szakadnak el a nagyobb közösségtől, életüket ismét a színházhoz kötik, ahol immár kiváltságok nélkül is kiváltságuk „ítélni azt, ami rossz", szolgálni azt, ami a színházban jó és örök.
                                                                         Óvári Győző - Színháztechnikai Fórum 1978. január

Ésszerű takarékossággal

Megnehezült gazdasági viszonyaink között sok szó esik a takarékosságról. A XII. kongresszus határozata így fogalmaz: "A takarékosság hassa át egész tevékenységünket, váljék életünk általános normájává és a gazdálkodás állandó elemévé, érvényesüljön a termelési folyamatokban, mutatkozzék meg a társadalmi szervezettség magasabb fokában és a feladatok célszerűbb megoldásában."

A színházak, művelődési házak működtetése, mint az általános gazdasági helyzet függvénye, természetesen nem vonható ki az uralkodó tendenciák alól.
Tetszik vagy nem, kevesebb és csökkent reálértékű anyagi eszközzel kell megvalósítanunk az eddigi színvonal megszilárdítását és további szerény javítását. Ez csak kihegyezetten racionális gazdálkodással és minden résztvevő szoros együttműködésével érhető el. Első tapasztalataink komolyan figyelmeztetnek: a takarékosság követelményének vulgáris, leegyszerűsített értelmezése súlyosan veszélyezteti a színházi működés színvonalát, nemegyszer - hosszabb távon - csökkenti hatékonyságát. A működés fő területei: a produkció kiállítása, az intézmény általános fenntartása és a működés anyagi bázisának fejlesztése. Bármelyik terület meggondolatlan, aránytalan háttérbe szorítása visszájára fordíthatja a látszólagos takarékosság hatását. Pedig ennek első jelei itt-ott már fellelhetők.

Eredményként történő elkönyvelése annak, hogy egy bemutató díszlet- és jelmezkiállítását x százalékkal olcsóbban valósítottuk meg - takarhat még silány kiállítást és sok munkaidő ráfordítást. A takarékosság tartalékai pedig ott vannak a jobban - még a műhelybeadás előtt gyártás- és színpad-technológiai szempontból - átgondolt díszlettervekben, a túlméretezés nélküli, a régit újra felhasználó anyag-ráfordításban, a céltudatosan kihasznált, jól előkészített próbaidőkben.
Nem lehet elég korán figyelmeztetni annak veszélyeire, ha takarékosság címén olyan karbantartási tevékenységet csökkentünk, olyan felújítási feladatokat törlünk, amelyek az épület, a berendezések idő előtti tönkremenéséhez, érzékeny üzemzavarokhoz vezethetnek. Ezt nem takarékosságnak, hanem rablógazdálkodásnak hívjuk.

Végül kötelességünk most megkondítani a vészharangot a fejlesztési tevékenység pánikszerű leállítása, a források meggondolatlan eldugaszolása miatt. Példaként elég megemlítenünk a fényszórópark rekonstrukciójának országosan napirenden levő ügyét. A nagy építési beruházások nélkül, legegyszerűbben fejleszthető szcenikai terület korszerűsítése nemcsak a művészek kezébe adná a leghasználhatóbb művészi eszközöket, hanem a kötelező energiatakarékossági módszerek leghatásosabbját is biztosítaná.
Ez utóbbi példa is igazolja, hogy a takarékosság nem lehet elszigetelt, ötletszerű vagy éppen látványos intézkedések laza halmaza. Csakis az egész színházat minden területében és folyamatában, további fejlődésében átfogó, szakszerű, szigorúan objektív, megfontolt és összehangolt tevékenység teszi lehetővé az egészséges működés fenntartását.

A takarékosabb üzemelés felelősei egyrészt az irányítást és felügyeletet ellátó szervek, a hatékony és gazdaságos működést lehetővé tevő anyagi eszközök biztosításával, az ezekkel arányban álló követelmények kitűzésével. Ide kell sorolnunk a szakmai mellett a tűzvédelmi, a munkavédelmi és egyéb állami felügyeletet ellátó szerveket is. A másik felelős az intézmény vezetése - ide sorolva az igazgatótól a rendezőkön át minden tárvezetőt -, amelynek feladata a kitűzött művészi feladatok magas szintű megvalósítása a működés technikai hátterének biztosítása mellett az önköltség, az energia- és anyaghányad csökkentésével. Csak e két tényező szoros, harmonikus, az új körülmények parancsait komolyan vevő, tervszerű együttműködése vezetheti el színházainkat, művelődési házainkat az ésszerű takarékosság hosszú távon is kötelező gyakorlatához.
                                                                   Óvári Győző - Színháztechnikai Fórum 1980. szeptember