|
|
|
|
|
|
|
Szergej Jeszenyin:
A kék tűzeső |
A kék tűzeső hamu
lett.
Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.
Kívántam a bort, a leányt
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást megutáltam:
rontja az embert.
Csak téged lássalak én,
az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
ne lakjék más a szívedben.
Te finom-suhanású leány,
makacs szíved érti-e végre:
a csibész szeretni tud ám!
És engedelmes a vére!
Fene mind az ivó-helyeket,
verset sem írok, ha kívánod;
simogatnám lágy kezedet
s hajadat, mint őszi virágot.
Örökre nyomodba megyek,
itthon, vagy akárhova, távol...
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól. |
|
Weöres Sándor
fordítása |
|
|
|
|
 |
Jeszenyin, Szergej Alekszandrovics
(1895-1925)
Orosz költő. Az önpusztító költő költészetének központi tárgyai a
szeretett haza, a falu világa, a dombok, a sztyeppék hóbuckái
(Oroszország, Szülőfalum, Kékség). Eszményíti az érintetlen paraszti
Oroszországot, lírájában erősen érződnek a pravoszláv vallásosság
jegyei, a patriarchális idill utáni nosztalgia.
A forradalmat
kezdetben élteti (Pugacsov, 1921; A föld kapitánya, 1925), de hamar
eltávolodik eszmekörétől, s megélénkülnek lírájában a látomásos
képek (Kancafogók, 1921). Utolsó korszakában az élet és a szerelem
örömeiről énekel (Perzsa motívumok, 1925), vagy a magány és a
rémlátomások telítik műveit (A fekete ember, 1925). |
|
|
Sappho |
 |
Sappho: Gongülához
Jöjj hamar hozzám, amilyen hamar tudsz,
rózsabimbóm Gongüla, tejfehér szép
köntösödben: lásd, a szivem szerelme
száll körülötted,
szép leány: mert már ha ruhádra nézek,
akkor is reszket, gyönyörömre, szivem.
Egykoron szórtam magam is szidalmat
Aphroditéra,
most pedig kérem, szavamért kegyét ne
vonja meg tőlem, de kiért leginkább
vágyom én, azt hozza el újra, hozzon
téged ölembe.
Devecseri Gábor fordítása |
 |
|
|
|
 |
Sappho az antik
görög irodalom legnagyobb költőnője volt. Virágzása Kr. e. 628 és
568 közé esik. Mitilenében egész kört nevelt magának ifjú költőnőkből.
Sappho oly nagy költőnek számított, hogy a "költő", a
szó hímnemű formáját alkalmazva Homéroszra vonatkozott, a szó nőnemű
formája csakis Sapphora volt érthető.
Művei sajnos nagyrészt odavesztek a
konstantinápolyi könyvégetésben, a lírai költészet túl
merész lehetett a középkor morálja számára. Sappho az ókorban
példátlan becsülésnek és tiszteletnek örvendett, Szirakuzában és
Bizáncban szobrokat állítottak neki, szülővárosa pedig pénzeit
díszítette képmásával. |
|
|
A
kereszténység az ókori görögöket elvetemülteknek, elfajzottaknak
állította be és ebbe a képbe beleillett egy saját neméhez vonzódó
költőnő.
Utána bármit lehet állítani, a költőnő művei már nincsenek
jelen hogy megvédhessék szülőjüket.
Amit biztosan lehet tudni azonban a költőnőről, a módot, ahogyan
meghalt.
Sappho leugrott Leukadia egyik sziklájáról és öngyilkos
lett, mert elhagyta és megcsalta a szerelme, egy férfi, a Mitilini-i
Phaon. |
 |
|
|
|
|
|
 |
Sappho
szerelmes éneke
Boldog legény, istenek párja,
Szemben ki ülhet szép szemeddel,
Édes kacajos közeleddel.
Kacajoddal, mely szíven-vágva
Fogja a mellem.
Hacsak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfúlnak,
Bőrömre zápor-szikrák hullnak,
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben.
Hideg verejték veri testem,
Remegően, félve halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted
Ady Endre fordítása |
|
|
Csokonai Vitéz Mihály |
|
Csokonai Vitéz
Mihály: A reményhez |
Főldiekkel
játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég. |
Jaj, de friss
rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
|
|
|
|
|
William
Shakespeare |
|
Shakespeare: Az vagy nekem
Szabó Lőrinc fordítása |
|
Az vagy nekem,
mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom. |
 |
|
|
"A szerelem egy lélek két
testben."
Arisztotelész
|
|
|
| |
|
|
